Nem baj, ha a válaszod "nem" - nekem sem. Folyamatos újrakezdő vagyok én is. Elolvasom, megnézem, erőt gyűjtök, tartom egy ideig, aztán újra jön a mélység, majd minden kezdődik elölről.

Te hol torpansz meg? Mi az, ami meggátolja a végcélt?
Nálam a türelem és a kitartás hiánya a kulcsprobléma.
Kicsit kutakodtam ott legbelül és rájöttem, hogy minden folyamatomban ugyanaz az elakadás: nem tudok örülni! Mindig a nagy egészet nézem és nem állok meg egy-egy apró részsiker után, hogy vállon veregessem magam, mert belém égett egy mondat régről: "öndicséret büdös". 

Pedig nem!

Önmagunk elismerése pozitív dolgokra tereli a fókuszt, önbizalmat ad, fejlődünk és magabiztossá válunk tőle. Minél jobban tudunk örülni az apró beteljesült lépéseknek, annál türelmesebbek leszünk magunkkal és kitartunk a céljaink mellett.

Az általános kép, ha egy kisgyerekre gondolunk, egy mosolygó, felhőtlen arc. Aztán előkerül egy-két megkopott fotó a doboz mélyéről, amin látunk egy távolba merengő néhány éves szempárt... egyedül...

Mi járhat a kis buksijában, mire gondol, miért nem nevet? Majd jönnek az emlékek: ülök a szőnyegen és pár évesen leporellóból falat húzok magam köré. Látom magam az utcán fel-alá biciklizni, gumilabdát házfalhoz dobálni, a szobámban naplót írni, olvasni, tanulni, színezni.

Az én korosztályom még meg akart felelni a szülői/iskolai elvárásoknak. Nem akartunk csalódást okozni, elismerést, dicséretet szerettünk volna kiérdemelni és aszerint "döntöttünk".

• Vonzott a színpad, a reflektorfény, a csillogás, a színház varázslatos világa, a tánc, az operett, de azt mondták, a színészek "cigány-életet élnek", nincs magánéletük, nincs szabadidejük...
• Imádtam az irodalmat, a költészetet, írogattam is, de miután jött a megjegyzés, hogy ebből nem lehet megélni, a teleírt lapocskák a fiókban leltek otthonra.
• Szerettem énekelni, firkálgatni, de hamar ráébresztettek, hogy vannak, akiknek ez jobban megy, úgyhogy ne nagyon erőlködjek vele.
• Aztán újságíró lettem. Évekig publikáltam, ami egészen addig tetszett is, amíg meg nem mondták, mit szabad írni és mit nem.
• A tanári pályában sok szépséget találtam, imádtam a gyerekekkel dolgozni, de ahogy teltek az évek, papírközpontúvá és teljesítményorientálttá vált minden, ami számomra teljesen ellehetetlenítette a gyerkőcökkel való foglalkozást.

Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok jó alkalmazottnak. Nem tudok behódolni a bürokráciának, nem szeretem, ha irányítanak, ha megmondják, mit csináljak, ha nem hagynak gondolkodni, érvényesülni. Feltettem magamnak a kérdést: miért másoknak segítek az álmaik megvalósításában, mikor nekem is vannak? 

Már tudom, ki vagyok, mit akarok, mi az, ami örömet okoz. Már tudom, hogy - hiába a gyerekkori intelem - az írás és a kézműveskedés az, ami miatt már este a reggelt várom. Az alkotásban találtam magamra, ez az, amiben ki tudok teljesedni (végül is... jobb később, mint soha... nagy példaképem, Louise Hay is 50 évesen kezdett igazán élni).

Annyira kíváncsi vagyok, ki mikor kezdte azt az életet élni, ami valóban boldogságot hoz számára? Kinek sikerült megvalósítani azt, amiről álmodozott? Hány olyan ember van, aki már gyerekként arra készült, ami lett belőle. És vajon hányan vannak, akiknek morcosan indul a napjuk, mert nem azt csinálják, amire a szívük vágyik?

Lehet, hogy elcsépelt, de hidd el, soha nem késő azzá válni, akik lenni akarunk.

Készítettél kívánságtáblát? Célfüzetet, éves tervet? Van hálaköved is? És sikerült? - gondolom, nem (másképp nem olvasnád ezeket a sorokat). Aztán legyintesz, mosolyogva megjegyzed, hogy hülyeség az egész és feladod.

Voltam már így én is ezzel, de valahogy mégsem hagyott nyugton a gondolat: lehet, hogy valamit én nem csinálok jól.

Mindig van valami, amivel elégedetlen az ember - vagy a munkája, vagy a kapcsolatai, az otthona, a bevétele... valami mindig fityiszt mutat a jókedvünkre és akkor elhatározzuk, hogy változtatunk. Teljes elánnal belevetjük magunkat a vonzás törvényébe - hiszen a gondolatnak teremtő ereje van ugyebár - és várjuk a csodát, reménykedünk, hogy megváltozik az életünk. De nem!

Vegyünk egy példát: szeretnék mondjuk egy szép kertes házat, amiben van egy külön kis dolgozószobám, ahol alkothatok, ahová visszavonulhatok.
Nézzük a vonzás törvénye szerinti lépéseket, mi is kell ehhez:

• részletesen leírom, hogyan is képzelem el ezt a házat
• böngészek a neten képek után, hogy könnyebben tudjam vizualizálni
• kielemzem az életemet, hogy mi állhat ennek az álomnak az útjába és rájövök, hogy a jelenlegi munkám, mert nem jól fizet, viszont sok időt és energiát elvesz
• oké, koncentráljunk az új munkára is! - "olyan helyen szeretnék dolgozni, ahol jól megfizetnek, a munkatársaimmal és a főnökömmel jól kijövök..."
• mi van még: hálás vagyok a jelenlegi életemért, szeretettel fordulok az emberek felé, csak a jó dolgokra koncentrálok, olvasgatom, amiket leírtam, nézegetem a kívánságtáblámat, markolászom a hálakövemet

Jön változás? NEM! És tudod, hogy miért? Mert ugyanúgy csinálsz mindent mint eddig: felkelsz, megkávézol, elindulsz dolgozni, munka után bevásárolsz, hazamész, elkészíted a vacsorát, kóvályogsz a világhálón és lefekvés előtt mérgelődsz egy kicsit, hogy az Univerzum még mindig nem varázsolt oda neked semmit abból, amit kértél, pedig te igazán megtettél érte mindent.

Tényleg mindent megtettél? Írtál önéletrajzot vagy arra vársz, hogy egyszer csak megcsörren a telefon és a vonal másik végén a leendő főnököd egy álom munkát kínál neked?

Hidd el, nem vagyok cinikus! Saját magam fricskázom, mert sokáig azt hittem, hogy csak kérni kell és megadatik. De rá kellett jönnöm, hogy van még egy lépés, amit meg kell tennem: ki kell nyitnom az ajtót, hogy kiléphessek rajta, mert attól még senki nem barnult le, hogy a szobából nézte a napsütést.