Első felvonás

Most monitorok mögé bújt virtuális profilt kreált emberek virtuális jeleket küldözgetnek egymásnak. Haladjunk a korral! Legyünk nyitottak az újra! Regisztráljunk közösségi oldalakon, csináljunk egy álom-ént és adjuk el egy lájkért!

Tudod, mit jelent az, hogy virtuális? Vettem a fáradtságot és utánanéztem. Elmondom, mit találtam: látszólagos, valóságszerű, képzeletbeli, vélhető, jelképesen létező, készülék segítségével álvalóságot teremtő. Szerintem ez nagyon ijesztő!

És hogy is zajlik a kommunikáció? Csak jönnek és jönnek az üres szavak, amikre sokszor reagálni sincs idő, mert máris ott a következő "gondolat"... Nincsenek beszélgetések, figyelem, végighallgatás... Azt érzem, eláraszt a szóf@sás és mielőtt egy betűt is írnék válaszként, inaktívvá válik a csevegő-partnerem. Nem is érdekli a véleményem. Mi értelme van a tartalom nélküli, egyoldalú fecsegésnek? Felületesen átfutjuk a sorokat és elbeszélünk egymás mellett. Nem látjuk a másik gesztusait, nem halljuk a hangját, nem érzékeljük az érzéseit, az egészben nincs semmi empátia, épp ezért - részemről - szimpátia sem.

Olyan szomorú és magányos ez a valóságmentes társasági élet. 

Üres. Betűk és arcok egy kijelzőn.

Hatalmas a zaj, pedig senki nem beszél... el kellene csendesedni, hogy a gondolataink letisztuljanak.

Második felvonás

A napokban az egyik bejegyzésem alatt ezt olvastam egy számomra ismeretlen pasitól: "Hello barátom hogy vagy ott?? Elnézést a kellemetlenségért. Láttam a Facebook-profilját egy oldalon, amit meglátogattam. Vonzódtam a profilodhoz, tetszik neked a mosolyod. Próbáltam baráti kérést küldeni, de sajnos nem jött össze, így ha nem bánod, kérlek, hogy vegyél fel az ismerősök közé azzal, hogy küldesz egy baráti kérést. Akarlak ismerni, találkozni és tenni barátomnak látlak, köszönöm". 

Valószínűleg gugli az ő legjobb cimborája, mivel ismerőse egy se, az idővonalán semmi, fotó is csak kettő... és bár nem vagyok cinikus (de igen!), feltételezem, hogy a fenti mélyen szántó gondolatokat is segítséggel tudta csak megfogalmazni. 

majd valami "szívszorító" történettel rukkolnak elő, amitől nagyon lehet őket sajnálni és nagyon lehet őket anyagilag támogatni... a végjátékot mindenkinek a fantáziájára bízom.   

Utószó

Gondolkodtál már azon, hogy szállj ringbe a virtuális valótlansággal? Érezted már, hogy az összes modern kütyüt legszívesebben egy mozdulattal megsemmisítenéd? Voltál már teljesen kétségbe esve, mert nem rád, az offline hús-vér emberre figyeltek, hanem az online, ismeretlen idegenre? Egyszer voltam, hová lettem? 

Tetted már fel magadnak a "mit csináljak?" kérdést, mert elakadtál... mert úgy érezted, láthatatlan vagy, pedig egyetlen vágyad volt, hogy lássanak, halljanak, érezzenek, érintsenek? Igen? Hát, én is.

Változunk, mint minden körülöttünk, de nem szabad hagyni, hogy az egykor fontosnak vélt értékek leértékelődjenek, feledésbe merüljenek és kitörlődjenek az életünkből. Nem szabad hagyni, hogy a való, kézzel fogható, érzékelhető, érzelmeket kiváltó életet felcserélje egy "szmájlikkal" és szivecskékkel teletűzdelt képzeletbeli álomvilág. Nem szabad hagyni, hogy a világháló beszippantson, hatalmába kerítsen és átformálja lényegünk. Mit lehet tenni? Hangot adni és kezet nyújtani.

Maradok offline, tisztelettel.