Kosár
0
£0,00

Hatvanhat

2023.12.25

Anyu szólt, hogy indulunk. Nem akarok menni, de nem ellenkezhetek vele. Fordul a kulcs az ajtóban, csapódik a kapu mögöttünk. Szorosan fogom a kezét miközben lépkedünk – nem akarom elengedni… akkor sem, ha odaérünk. Túl rövid az út. Néhány perc csak. Ráadásul még azt is levágjuk. Átmegyünk a kiserdőn. A titkos úton. Már csak két ház. Egy. Megérkeztünk. Hármat csengetünk. Nagymamám mosolyogva nyit ajtót. Mindig mosolyog. Nem tudom, hogy csinálja, de fénylik a szeretet százötven centijének minden porcikájából. Olyan csendes és nyugodt. Valahogy mindenkit csak szeretni tud. Soha egy rossz szó nem hagyja el a száját. Nincs benne harag, indulat, düh… Még a nap sugarai is ezüst haja körül táncolnak. Angyal(i).

Büszkélkedik a virágaival, mutatja, hogy milyen bőséges termés lesz az idén a gyümölcsfákon, felhúz néhány fej salátát.
- Jó lesz a vasárnapi ebéd mellé megfonnyasztva – mondja –, csak úgy, édesen-ecetesen. 

Jó lenne kint maradni, de már látom, hogy ereszkedik a kilincs.

Nagyapám mindig vasalt nadrágot, inget és kalapot viselt. Évszakhoz illőt persze. Most lyukacsos fejfedőben és rövid ujjúban volt, megvillant a kopott tetovált lófej a bal alkarján. Alacsony, barna ember. Ősz hajában néhány sárga csík. Van valami tekintélyparancsoló kimértség, fegyelmet követelő szúrás a szemében. Távolságtartó szigorral köszön anyunak, ő pedig még most, 48 évesen is tisztelettudóan viszonozza: 
- Csókolom, apukám – még egy kicsit a fejét is megbiccenteti. 

Majd odalép hozzám, az arcomhoz nyomja a száját (aceton szaga van a diabétesz miatt), és szorongatva ölelget, himbál jobbra-balra. Már nem kapálózok, hogy engedjen el, nem próbálom magamtól eltolni megfeszített karokkal – egyszerűen csak ernyedten, közömbösen viselem. Tűröm, hátha hamarabb szabadulok, de így is mindig egy örökkévalóságnak tűnik, mire kiszabadulok izmai fogságából. 

- Rend a lelke mindennek! – mondja mamám pontban háromkor. 
És tényleg így van. Nála a "tiszta udvar, rendes ház" nem csupán egy hímzett dísz a falon, ő valóban eszerint él. Komolyan veszi az üzenetet, betartja a rendet, csakúgy, mint az időt. Szigorú napi rutinját követve most uzsonnaidő van, úgyhogy bemegyünk. Leülnek anyuval a konyhaasztalhoz. Mama kikészíti a gyógyszereit, egy bögre langyos tejbe kifilivéget mártogat. Anyu a kávéját kevergeti. Beszélgetnek. Én az ajtófélfába kapaszkodok – ott akarok lenni velük, de nagyapám türelmetlenkedik, hogy menjek hatvanhatozni. Anyu küld – ne várassam tovább. Hiába nézek könyörögve, hadd maradhassak, nem lehet.

A szobában balra a falhoz tolva nagyapám ágya, mamáé az ablak alatt van. A falon nagy rézszínű kerek óra ketyegi a másodperceket. Túl hangosan. Túl lassan. Alatta a kispolcon van egy régi szürke rádió két hatalmas tekergetővel. A szoba közepén dohányzóasztal, egymás mellett - szemben a tévével - két fotel. Át akarom húzni a fotelt az asztal másik oldalára, hogy legalább két araszra legyek tőle, de nem engedi. Egyik kezével megmarkolja a karfát, másikkal a csuklómat és lehúz:
- Ide ülsz!

Még egy kicsit közelebb rántja a fotelt velem együtt.
- Így jó lesz!
Kacsint és mosolyog.
- Osszamár! – jön az utasítás, hogy keverjem a paklit.

Ahogy dobom a lapokat, elkapja a kezem és simogatja vele az arcát. Majd lehúzza az ölébe,..

Ez volt az a nap, amikor gyermeki világom véget ért, kilencévesen felnőttem és árva lettem. Tettettem elátkozott életem. Titkoltam a szégyent. A némaságot átitatta a bűz és a mocsok, körbelengte az undor és a hányinger. 
Csak a test van, amiből ki kell törnöm, hogy ne haljak bele.
Csak mozdulatok vannak, amiket nem akarok sem látni, sem érezni.

Csak akarat van, de nem az enyém. 
Nincs bent, csak kint. 
Már nem szólok, nem kérdezek, nem gondolkodom, nem tiltakozom. 
Hagyom. 
Lehunyt szemmel visszanyelem a könnyeket.  
Kettészakít a pillanat.
Egyedül vagyok.
Üres.
Halott.
Láthatatlan – másoknak.
Kilépek magamból.
Terhemet levetem.
Lebegek felettem.
A semmi van.
Magába szippant.
A semmi vagyok.    

A Tarandus kiadó 2020 tavaszán írta ki a "Van hangunk" novellapályázatot.
Az antológiában szereplő írások a nők társadalmi helyzetéről, a #metoo hatásairól, annak társadalmat érdeklő eseményeiről, folyamatairól szólnak. Több száz nevező közül a zsűri a kötetben szereplő 25 novellát választotta a legjobbnak, köztük az enyémet. 

A zsűri tagjai: Tallér Edina (író, drámaíró), Hartinger Emese (újságíró, könyvfordító), Miklós Melinda (Nyitottak Vagyunk ügyezető), Baranyai Anikó (író, kiadóvezető), Csabai Márk (író). 

A pályázat eredményhirdetésére 2020. október 18-án került sor a Margó Irodalmi Könyvfesztiválon - ezen a napon jelent meg a könyv is. 

A teljes novellát a felnőtt tartalom miatt nem közlöm, viszont elolvashatod az antológiában vagy ha írsz, szívesen megosztom veled.