Palackposta

Megcsörrent a telefonom. A bátyám azt mondta, rosszul vagy. Tudtam, hogy ennél többről van szó. Soha nem szokott felhívni. Ösztönösen magamra kaptam egy fekete pólót és kocsiba ültem. Remegő lábakkal nyomkodtam a pedálokat. Mintha rózsafüzért morzsoltam volna az ujjaim között, úgy mormoltam magamban: "AZ nem lehet! A szavadat adtad!" 

Kunszenten – mint mindig – a benzinkútnál megálltam elszívni egy cigarettát, majd fogkrémmel és parfümmel igyekeztem eltüntetni a dohány illatát. Az első infarktusod óta nem bírod elviselni. Most is kívánod. Furcsa ez. Húsz éve dohányzom, de egyszer sem mertem rágyújtani előtted. 

Alig fél órával később a nappali közepén megláttam lélekelhagyott testedet a szőnyegen heverni. Egyedül voltál. Letérdeltem melléd és néztelek. A szemed már csukva volt. Óvatosan lecsatoltam a csuklódról az órát és megállítottam. Majd levettem a nyakláncot a kereszttel és a nyakamba tettem. Kiürítettem a zsebeidet. Az egyikben néhány szem cukorka volt – amikor jöttek az unokák, szinte megbabonáztad őket a varázslataiddal: édességet hókuszpókuszoltál nekik, ők meg tágra nyílt szemmel hitték a csodát. A másik nadrágrejtekben pedig ott lapult a nélkülözhetetlen, veszélyesen megfent bicska, amivel felkatonáztad a kenyeret, megfaragtad a ceruzát, elvágtad a horgászzsinórt és ki tudja, mi mindenre használtad még... 

Bevillant egy filmjelenet, amikor egy nő hasonlóképp térdel valaki mellett: bömbölve rázza a mozdulatlan férfit, hátha az felül és megszólal. Nevetséges rendezői túlzás. Én még csak sírni sem tudtam, annyira dühös voltam. Az öklömmel döngettem a padlót a vállad mellett és hangtalanul üvöltöttem, hogy "becsaptál". Megígérted, hogy addig nem hagysz itt, amíg el nem végzem a főiskolát. Egy nyomorult évet kellett volna kibírnod! 

Abban nőttem fel, hogy a feladatok elvégzése evidencia és nem jár érte dicséret. Ünneplésre való alkalmak a szülinapok és a karácsony. Slussz. Sokszor haragudtam rád. Úgy éreztem, nem vagyok elég jó. Mindig többet és többet akartál. Sosem voltál elégedett. Kitűzted a céljaimat, jó magasra tetted a lécet és ha valamit teljesítettem, már jött is a következő megmérettetés. Újabb és újabb kihívásokat gördítettél elém, amiket egy idő után már csak akadályoknak éltem meg. Reménykedtem, hogy a diploma kicsikar majd belőled egy kis elismerést és végre büszke leszel rám. Vágytam a szeretetedre, de te soha nem tudtad kimutatni az érzéseidet. MI nem tudjuk kimutatni az érzéseinket... 

Megjöttek érted. Átöltöztettek, hogy elegáns legyél a krematóriumban és már csak a cédulát láttam megvillanni a lábadon, amikor elvittek. 

A faluban napokon keresztül zúgtak a harangok. 

Csütörtökön hoztak vissza. Bármekkora is egy test, végül elfér egy befőttesüvegnyi fekete, műanyag, henger alakú dobozban. Azt mondják, porból lettünk, porrá leszünk és a mozivászon is elkápráztat, azzal a képkockával, amikor egy szikla tetején könnyezve, szeretetteljes, laza mozdulattal útjára engedik a finom, szürke hamut, amit a szél művészien még meg is táncoltat. És hogy ez mennyire nem így van, csak az tudja, aki látott már "ilyet". Emlékszel, amikor télen salakkal felszórtuk a jeges járdát, hogy el ne csússzunk? – Na, "ez" pont olyan volt… pont olyan voltál. Ebben a metamorfózisban indultál a Tiszára egy utolsó nagy horgászásra... 

A fényképeidet nézegetve, az emlékeinkbe kutakodok. 

Eszembe jut, amikor Szepezden nyaraltunk: a kocsi még tele volt a cuccainkkal, de mi már a stégen voltunk. Fabrikáltál gyorsan egy nádpecát és azzal fogtam neked a csalit. Istenem, mekkora halak akadtak a horgodra! Persze olyan is volt, hogy órákon keresztül fárasztottad őket, aztán egyszer csak elszakadt a damil és te csak mosolyogtál... Előttem van a kép a hatgombócos fagyiról, amit művészet volt a tölcsérbe varázsolni, de ennél kevesebbel nem érted be... Látom az örömöt a szemedben, ahogy a Hondát hajtod – mennyire szeretted azt az autót!... És látom a szomorúságot, amikor mama meghalt. Talán ez volt az egyetlen nap, amikor mertél gyönge lenni. Végül tisztán látom magam előtt azt is, ahogy ott állsz a teraszon... frissen borotváltan, Denim aftershave-től illatozva... nézel a kapu felé... vársz... engem... tudod, hogy megyek... 

Krisztusi koromat feketébe öltöztetted, de azóta eltelt tizennégy év. Hogy ez sok vagy kevés? Ki tudja... Túl sok, ha értelmetlenül nyúlok a telefon után és túl kevés, hogy ne hiányozz többé. Az ember nem tud elég idős lenni ahhoz, hogy fájdalom nélkül veszítse el azt, aki felnevelte. 

Annyi minden történt azóta és te semminek sem vagy részese. A kérdéseimre mindig csak azt válaszolod mosolyogva a terasz korlátját támasztva, hogy: "Meg tudod csinálni!" – amit persze én is tudok, hiszen jó atyai szigorral belém nevelted, hogy ne elégedjek meg a kevéssel, ha a sokat is képes vagyok elérni. Ez jó vagy rossz? – tudod… a nézőpontok… 

A fényképedet a nyaklánccal együtt betettem a fiókba. Kezdesz fakulni. Az illatodat is csak az arcvizes üvegcse őrzi a vitrinben. Már nem gondolok rád minden nap... és én már nem is akarom erőltetni… hmmm... azok a fránya nézőpontok.

Az Algyői Könyvtár pályázatára adtam be ezt a novellát. Az antológia "Jelek" címmel jelent meg 2022-ben. A gyász egy hosszú, bonyolult, traumatikus folyamat - én is megéltem, ezért tudtam írni róla - enyhítve ezzel a hiányt és a fájdalmat, "átkeretezni" a hullámzó érzéseket. Ez az írás sokat segített a veszteség feldolgozásában... hátha más is hasznát veszi, merít vagy erőt gyűjt belőle.