Puszilok mindenkit!

2020.04.27

- de csak virtuálisan -

Vírusnapló 2. rész

Mennyire más, ha kívülről nézem az eseményeket.

Beülök a Tisza Mozi "E" termébe egy csomag pattogatott kukoricával. Először az aktuális hírekről tájékoztatnak:

  • 2020. január elején egy eddig ismeretlen koronavírus okozott felső légúti megbetegedéseket és tüdőgyulladást Kínában
  • Február végére már 50 országban jelent meg a vírus
  • A járvány súlypontja áttevődött Olaszországba, majd Spanyolországba, Franciaországba, Nagy Britanniába és az USA keleti partjára
  • Március 04-én regisztrálták az első beteget Magyarországon. Néhány hét leforgása alatt korlátozták a tömegközlekedést, lezárták Ferihegyet, bevezették az online oktatást, kórházakat ürítettek ki és alakítottak át vírusközponttá, szabályokat vezettek be a gyógyszeríratásra és vásárlásra, bezárták a vendéglátó egységeket és a hoteleket, lakat van a plázákon is...
  • Az azonosított fertőzöttek száma világszerte 2 millió 710 ezer, közel 191 ezren haltak meg

A mozigépész indítja a filmet, pörög a szalag... "koroNApló" - valami kortárs dokumentumfilm. Fekete-fehér. Helyszín: Magyarország. Időpont: most.

A szereplők hétköznapi és rivaldafényben álló emberek: pedagógusok, szülők és gyerekek, nyugdíjasok, munkanélküliek, négyfal közé kényszerült bántalmazottak, bolti és egészségügyi dolgozók, becsődölt vállalkozók, sportolók, zenészek, színészek...

Fejetlenség mindenütt.

Egészségügyiseket pakolásznak egyik osztályról a másikra, egyik településről a másikra, prezentációk segítségével képzik át őket (online) az új helyzetre. El kell engedniük azoknak a betegeknek a kezét, akik tényleg a segítségükre szorulnak, de hát kell az ágy (majd, valamikor, talán).

Tanár és diák között a kontaktus virtuális (annyit ér ez, mint halottnak a csók). Online tesi óra. Fogyatékos gyerekek oktatása differenciáltan világhálón keresztül. 125 ezer mélyszegénységben élő gyerkőc az utcán rúgja a port - ők nem tanulnak. Nincs se gép, se net, így esélyük se, hogy beüljenek a "google classroom"-ba. Tanárok, diákok, szülők az őrület határán. Káosz és túlterheltség.

Este van. Egy ember sétál a kihalt utcán. Be-benéz az ablakokon.

A képernyő megvilágítja az emberek fejét. Ijesztő. Lehajtott fejű, testnélküli, reflektorfényben ülő humanoidok.

Amott egy nő zokog összekuporodva a szoba sarkában. Bántották. (A nők 23%-a erőszaknak vannak kitéve; ha csak a 20 és 60 év közöttieket nézzük, akkor is 650 ezerről van szó).

Másik szoba, másik ház. Egy férfi kiabál és hadonászik. Derékig érő kisgyerek ijedten néz felfelé. Vajon ma megússza "csak" veszekedéssel vagy kap is azért, mert nem tolta be a széket? Rémült, mint közel fél millió társa, mert nem tudja előre, mit hoz a következő másodperc.

A rivaldafényben szereplők élete romokban. Törölték a színházi előadásokat, filmpremiereket, koncerteket, labdarúgó EB-t, még az olimpiai játékokat is. Nincs közönség, nincs tapsvihar, nincs azonnali visszajelzés. Megfosztották őket az egészséges doppingszerüktől. Kényszer-rehabon vannak. Karanténkoncerteznek, karanténtáncolnak, a szolnoki szimfonikusok csellistáit szájmaszkban játszanak és a Szigligeti színészei otthonról verselnek. Majd megosztják a közösségi oldalukon és várják a lájkot. A közönségnek legalább annyira hiányoznak ők, mint fordítva, hiszen ők azok, akik feledtetik a hétköznapok taposómalmát.

Nem mosolygok, átérzem.

Valahogy most máshogy van minden. Érdekvezérelt emberi helyzet ez, amibe mindenki belekényszerült. Az, hogy ki mit tud kihozni belőle, egyéne válogatja.

(folyt.köv.)