tabula rasa

Sebeket szaggatok 
mit bánom én, 
hadd fájjon 
tisztuljon a jelen 
a mocskos múlttól 

Egyik reggel arra riadtam, hogy zokogok. Órák teltek el és nekem még mindig folyt a könnyem. Nem a képzelgések színjátékából ébredtem, hanem a régmúlt valóságából. Csak most máshogy láttam mindent. Feléd emelkedtem és lelkem a testedbe zuhant. Átéltem a kétségbeesett üvöltést, a megalázottságot, a csalódást. Éreztem, ahogy fáj – neked. A könnyeid marták az arcomat. A körmeid a húsomba mélyedtek. És az én szívem ekkor ugyanúgy darabjaira hullott, majd magára zárta ajtaját, mint akkor a tied.

Ezen az éjszakán Te voltam – minden fájdalmaddal és sebeddel. És most én vagyok – minden szégyenemmel.

Lassan tíz éve keresek egy pillanatot, egy töredéknyi másodpercet, azt az időt, amikor hibáztam és beszennyeztem valamit, ami addig tiszta volt. Azóta keresem az okot, a miértre a választ, de nem találom – mint ahogy a pillanat előtti önmagamat sem.

Akkoriban volt ez, amikor visszaköltöztünk Angliából. Nem volt munkám, de nem is volt kedvem semmihez sem. Egyedül bolyongtam az utcákon, nem találtam a helyem. A régi ismerősökkel már nem tartottam a kapcsolatot. A távollét valahogy elszakítja ezeket a szálakat. Láttam az emberek tekintet nélküli arcát, ahogy szégyenkezve filléreznek a pénztárnál. Éreztem a kiúttalanságot, a céltalanságot, az eladósodást és az alkoholgőzt. Az erkélyünkön állva számoltam, hány ablakra van kiragasztva az "eladó" felirat. Nem éreztem jól magam itthon, de nem mertem szólni. A Tisza-parti gesztenyefák közé menekültem vagy beültem az E-terem mozivászna elé.

Aztán – mint egy időzített bomba – berobbant életem legnagyobb hibája a maga fiatalságával, nyitottságával. Forgószélként felkapott, pörgetett, játszadozott és egyre távolabb sodort tőled. Nyaldosta az egomat a figyelme és a rajongása. Merész volt és kíváncsi. Egy őrült, aki az őrületbe kergetett és mély sebeket ejtett. Nem tudtam hazudni, titkolózni és lezárni sem. Nem akartalak elveszíteni, de valami mindig lökdösött a másik irányba, aztán húzott vissza hozzád. Vívódott, harcolt, küzdött bennem a démon és az angyal. Hol az egyik, hol a másik emelkedett felül. Versenybe szálltak egymással, de győzni egyik sem tudott, veszíteni meg egyik sem akart. Mint a labda a pingpong asztalon.

Hosszú és gyötrelmes utazás volt, amiben nem volt se idő, se tér. Nem voltak napok, csak napszakok. Reggel a fellegek közt ébredve megéltük a szerelmet és a szenvedélyt, éjjel a mélybe zuhanva kapálóztunk és tapostuk egymást. Az élet nevű út két oldalán lépkedtünk, miközben mindketten arra vágytunk, hogy kéz a kézben újra átmenjünk a parázson és a tisztító tűz erejével megszabaduljunk a mocsoktól, ami a bőrünk alá itta be magát.

Rég volt már és mi túljutottunk rajta. Azóta is együtt vagyunk. És én minden porcikámban érzem, olykor viszonzatlanul is, hogy mennyire szeretlek. De elfelejteni nem tudom, mekkorát hibáztam. Amikor eszembe jut, a sebek felszakadnak és iszonyatosan fájnak. Újra csak kínoz és marcangol a csontig hatoló bűntudat. Hogy tehettem ezt? Hogy lehettem ennyire önző? Hogy voltam képes bántani téged? Értetlenül nézem a tükröt válaszokat várva, de csak a kérdések halmozódnak. A visszanéző tekintet a homlokát ráncolja és nem felel – nem tud, mit. Ő sem érti. Behunyja a szemét és elfordul tőlem. Azt mondja, nem ismer - és nem szól többé hozzám. Ott állok az üres tükör előtt eltűnve önmagam elől.

Mennyire naiv az ember: azt hiszi, a jó jár neki és örökké tart – ostoba, szánalmas lény… én. Mindennapi bizonytalanság hálója a jövő és ha belegabalyodok fojtogat.

De hogyan lehet felhőtlenül a jelenben a pillanatnak élni, ha a múlt zörgeti az ablakot?

Kettőnk fájdalma elviselhetetlenül egybesimul bennem. Bocsássunk meg mindketten – nekem.

Az Országos Mécs László Irodalmi Társaság 2022-ben pályázatot hirdetett szeretet/szerelem témában. Ezzel a novellával pályáztam, ami bekerült az antológiába szereplő írások közé.